Bevallom, régen írtam már, pedig sok minden történt, amiről így-úgy beszámoltam, de foglaljuk össze, ami a nyár óta történt. Először egy olyan pozíciót pályáztam meg cégen belül, ami minden kezdő HR-es álma: a friss diplomásokat beszervező osztályba. Napestig facebookon és twitteren kellett volna a céget sztárolni, egyetemekre ellátogatni, állásbörzék, felvételi válogatások. Ennek a csapatnak a vezetője a vonzó T., aki az a típusú ember, aki felé akkor is odafordulnak a fejek, ha csendben, hátulról lép a szobába. Lehengerlő, fiatal és vérprofi, aki bárkit villával esz meg reggelire. Velem is így tett. Egy jó hangulatú interjú után, közölte, hogy nem adja nekem az állást, és megindokolta, miért. Kifogásolta az önéletrajzomat, a testbeszédemet, az érvelésem. A My Fair Lady Elizabeth-je érezhette így magát, amikor az előkelő urak olyasmikre hívták fel a figyelmét, hogy ne a kezével törölje meg az orrát. Egyszerre éreztem magam a végletekig megalázva és hálásnak.
Új tudásommal mentem el e következő lehetőségre, az országok közt utazó munkatársak útjának egyengetéséért felelős csoporthoz augusztus 20-án. Az interjú alatt a jövőbeli vezető elmondta: nehéz lenne engem elmozdítani, mivel a csapat már széthullóban van, és megkérték őket, hogy ne vegyenek ki onnan senkit. (Emlékezzünk, hogy a leépítés bejelentésekor többször elhangzott, hogy a mi csapatunk tagjai elsőbbséget élveznek a belsős pozícióknál.) De másnap a főnököm izgulva keresett fel: azonnal meg kell kezdenem a spanyol piac átadását, az interjúm remekül sikerült, biztos engem választanak majd. Október 11-e van, azóta sem hallottunk felőlük semmit. Kétszer rájuk írtunk (egyszer én, egyszer a főnököm), annyit válaszoltak, hogy elfoglaltak és nem tudnak döntést hozni.
De azért augusztusban megkezdtem a spanyol piac átadását Patríciának, a spanyol lánynak, és hogy felhasználjam tömeges szabadságaimat mielőtt új pozícióba kerülnék, és rápihenjek a további álláskeresésre, elmentem húsz nap szabadságra. Rám fért, a zavarosban való halászás, már kezdett álmatlan éjszakákat okozni. Nevetséges helyzetekbe kerültem, mint hogy azért nem lett kifizetve az egyik alkalmazott, mert nem volt világos, melyik osztály feladata is lenne kifizetni.
Visszatérésemkor az irodában a hangulat forrongóbb volt, mint bármikor. Még lett, aki talált új munkát, közben négy magyar jött betanulni, és öt egy-három hónapra szóló határozott idejű szerződéses alkalmazott. A vezetőség 5000 fontot ígért azoknak, akik januárig kitartanak és segítenek a tudás átadásában a budapesti irodában, de ezt feltételekhez kötötték, amik egyre elérhetetlenebbé teszi a pénz kifizetését. Az újoncok betanítását és a tréninganyagok legyártását kötelezővé tették (tehát nem lehet azt mondani, hogy "dugjátok fel a bónuszt, szarok a magyar irodára és nem maradok minden este 9-ig dolgozni"), de mivel még így is maradtak ellenállók, a kifizetést immár nem egyéni, hanem csapatteljesítményhez kötötték. Ha nem tartjuk a célszámokat, csökkenteni fogják a bónusz mértékét. De ez semmi, a magaviselet is meghatározza ám a számokat. A vezetőség nem akar stresszes, boldogtalan arcokat látni. Hárman összeomlottak a nyomás alatt, így most már olyanok helyettesítését is biztosítani kell, aki depresszió vagy pánikroham miatt nem jár dolgozni. Kibukott az is, hogy T., kamuból hirdette meg az állást a csapatában (amire persze ha húszan nem jelentkezhettünk akkor senki sem), mivel már a meghirdetés előtt tudta, kinek szánja a pozíciót, akinek azzal sem kellett fárasztani magát, hogy a jelentkezését beadja. De mivel a választottja épp egy céges projektben vesz részt, várnia kell rá (és itt bukott ki a turpisság). A magam részéről még ezt mind a káosz látványának eufóriájában töltöttem. A magam fajta lelkeknek van valami csiklandozóan mulattató abban, ahogy az egész eltörik. Még az álláskeresés is takarékra került, látni akartam, meddig fajul. A főnököm megdicsért: mennyit értem, milyen példásan jókedvű vagyok, erre van itt szükség. De még a java hátra van.
Távollétemben ugyanis bejelentették, hogy a spanyol piac (ingoványossága miatt) utolsónak kerül kiszervezésre, így a spanyolosnak márciusig lesz munkája. Múlt héten súgták a fülembe azzal együtt, hogy ennek hatására Patrícia arra tör, hogy engem kiszorítson, és magának kapja meg a lehetőséget. Igyekszik elhitelteleníteni: ha hibát követ el, jelenti a piacnak és a menedzsmentnek, én tettem. Információt tart vissza tőlem, és hogy magasabb számokat produkáljon, reggelente belép a postaládámba, hogy kivegye a könnyen megoldható ügyeket, és a maga bonyolultjait tegye be a helyére. A számítógépes világban mindez bizonyítható, így maga adta a kezembe a fegyvert, amivel én lehettem a győző. Még csak nem is nekem kellett jeleznem, azt is megtették helyettem. Patrícia nem egy embernek tört már borsot alá a teljesen szellemtelen törekvésével. Technákája többnyire kimerült menedzsereknek írt rágalmazó levelekben a munkatársairól, így már a vezetőség is régóta ismerte a problémát. Viszont én voltam az első, akinél konkrét csaláson tudták kapni az ellenségei. A szembesítés hétfőre lett meghirdetve. Nyomtatott bizonyítékokkal készültem és okosan megfogalmazott kérdésszerű vádakkal. De ehelyett arcon csaptak. A főnökünk (kinek legkevésbé sem hiányzik, hogy Patrícia könyöklési harcában az ő tízéves végkielégítése veszélybe kerülhessen) nem adott helyt érveknek. Közölte, hogy nem avatkozik bele a macskaharcokba, nem érdeklik a vádaskodásaink, vagy megtanulunk felnőttek módjára együtt dolgozni, vagy a rossz magaviselet miatt ugrik a bónusz. Dugd fel a bónuszod!! - kellett volna kiáltanom, de néma maradtam, és néztem, ahogy Patrícia kiskutya szemekkel, visszafogott hangon csak rákezdi a mondókájára, amivel ő készült: "Én nem értek semmit, ez nem fair. Fogalmam sincs, mi zajlik itt. Érzem, hogy feszültség árad felém, de nem tudom miért." Tényleg?! Ennyit találtál ki egy hétvége alatt?! Ezzel akartad megvédeni magad?! - és nedvesre szorítottam a kinyomtatott lapokat a postaládám állapotáról, a leveleiről, amik tele voltak hazugsággal. Mondd, mennyit ér az ember, ha bűntelen, de gyenge... Prüszkölve hagytam el a megbeszélőtermet, miközben Patrícia bezsebelt egy bókot a cipőjére a főnökömtől, aki okosan közel ült hozzánk a délután folyamán, hogy nézze, hogy viselkedünk. Patrícia persze minden alkalmat megragadott, hogy hozzám szóljon, valamire felhívja a figyelmem "kiléptetéseknél ne felejtsd el a..." (minek mondod?? tudom jól, hiszen én rágtam a szádba keservesen hosszú hetek alatt!), "jó lenne, ha ezt ugyanúgy csinálnánk, hiszen egy csapat vagyunk..." (óóó, hogyaza!!). A férfi telefonos pszichiáter és karriertanácsadó: "ha szembefordulsz a menedzsereddel, felnégyel és a tagjaidat kitűzi a palotája négy sarkára, hogy elrettentse esetleges követőidet. Még egy összeomlóst azonban nem engedhet meg magának. Mondd, hogy szorongással tölt el, hogy Patríciával kell dolgoznod, arra lépnie kell valamit." Hogy én?! Szorongok?! Egy spanyol törpepicsa miatt?! Még azt is kikérem magamnak, hogy ezt hazudjam! Hogy lehet a csalás és hazugság tolerálható még akkor is, ha a csapat egésze demoralizálódott (főleg akkor!)?! Hogy lehet, hogy senki nem érzi a szociális felelősséget, hogy egy ilyen embert meg kell állítani, móresre tanítani még most, mert holnap ő lesz a menedzserünk?! Miért nem értik meg, hogy a rossz emberek azért tudnak előre jutni, mert a jók nem akadályozzák azt meg! "Mindannyiójukat megvetem!"- dühöngök magamban, mint Julien Sorel. Hát tényleg a Tartuffe-öt kell játszani az előrejutásért?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.