Na, hát most, hogy ilyen jól megtaláltam azt a munkahelyet, ami tetszik is, meg is fizetik, közel is van a lakásomhoz, kiszervezik az egészet... Budapestre.
Az ok az, hogy ott harmadannyiért legalább három (magyar + kettő másik) nyelven beszélő embereket találnak, akik úgy dolgoznak, mint a kínaiak. Magyarországon heti 5 (havi 20) órával többet dolgozik egy átlagos munkavállaló, 8 nappal kevesebb szabadnapot kap és évi 2-vel kevesebb munkaszüneti napot kap. Mivel betegszabadságot csak orvosi igazolással lehet kérni és csak a fizetés töredékét kapja arra a napra az ember (amíg itt csak egy telefonba kerül és teljes fizetés jár), betegszabadságra is ritkábban mennek az emberek. A fentről érkező nyomásnak a magyar dolgozó megfelelni akar, tart a feletteseivel való konfrontálódástól, amíg itt az átlagon felüli elvárást felháborodva visszanyomják az alkalmazottak, így a magyarok (kis lelkük megnyomorításával igaz) sokkal nagyobb mértékű munkát képesek ellátni. És még egyszer, kereken harmadannyiért. Szóval, drágáim, aki még nem talált munkát, és érdeklődik a HR iránt, tudok egy jó munkahelyet...
És hogy itt hogy mennek a dolgok? Természetesen egy nyitott fórumon közölték, ahol az alkalmazottak egyből kifejezhették a felháborodásukat a vezetőséggel szemben. Volt, aki nekiállt győzködni őket, hogy ezt nem tehetik, de a fenti érvekkel mit lehet kezdeni. A vezetőség kinyilatkoztatta, hogy mindenkinek úgy segítenek, ahogy tudnak, munkát találni cégen belül és kívül egyaránt, a kilépő embereket alkalmi dolgozókkal pótolják majd, hogy ne legyen az, hogy a munka ugyanannyi, ember meg egyre kevesebb. Erre persze megint jött a hőbörgés, hogy azokat meg kinek lesz ideje betanítani, de persze erre is volt valami dumájuk, amire nem emlékszem.
Hívtak valakit a magyar irodából, hogy bemutassa, milyen ott élni (mert persze ha próbálnak mindenkit győzködni, hogy menjen át a budapesti irodába, hiszen ha az összes tudás itt marad, oda felvesznek majd 40 embert, aki azt sem tudja majd, melyik végéről fogjon neki a munkának). Én is elmentem, mert megkértek a kollégáim, hogy legyek ott és ne hagyjam, hogy hülyeségeket mondjanak nekik Magyarországról. El kell ismernem, a srác korrekt képet adott a magyar valóságról, se nem szépített, se nem becsmérelte, ami van. A megbeszélés végén mindenki arra jutott, hogy szép-szép, Budapest biztos menő hely, a fizetés sem rossz, ha valaki csak ott akar élni, de mivel az ő céljuk nem évi egy hét a Balcsinál, hanem legalább a családjukat szeretnék évente egy-kétszer meglátogatni; inkább felveszik itt a végkielégítést, elmennek abból egy évre bulizni Budapestre, aztán találnak valami rendes állást.
Hetente van személyes elbeszélgetés a menedzserünkkel, hogy hogy érezzük magunkat, milyen lépéseket tettünk már meg az új munkahelyet illetően, és a menedzser tényleg segítőkész, ötleteket ad, felajánlja, hogy átnézi az önéletrajzunkat, ajánlást ad, segít megírni a kísérőlevelet, minden.
Ha ez nem lenne elég, még kiscsoportos foglalkozásokban tolják a lelkizést, hogy ez mindenki életében nagy krízis, ha szükségünk van arra, hogy beszéljünk róla, kifejezzük a csalódottságunkat, kétségbeesettségünket stb. És ez 90 napig megy majd így... De legalább az olaszok rendszeresen beolvasnak nekik, hogy mégis milyen mutatókat várnak tőlünk, amikor úgy megyünk be minden nap dolgozni, hogy visszavonhatatlanul ki vagyunk rúgva. Na meg hogy ez a sok lelkizés is a munkaidőnkből megy el, aztán így hogy várják, hogy ugyanannyi meló legyen megcsinálva. Ja, hogy ingyen túlórázzunk nekik? Vissza az első mondathoz.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.