In a West End town, a dead end world

A hétvégi pakolás közben végre elért az a kellemes kis érzés, amit legjobban szeretek ezekben az egyébként igen feszült napokban, amikor mivel minden végérvényesen le lesz zárva itt, és pukk, elvesztik a súlyukat, csak lebegnek gravitáció nélkül. Minden könnyű lesz és egy vállrándítással kezelhető. Az emberek kedvesek, hogy jó benyomást hagyjanak utoljára, és különben is, már nekik is mindegy bármiért perelni velem. Akármi történik is ezekben a napokban, az az életúton kívül történik, csak egy üres idő, mint a vonatozás. A vonatozást is ezért szeretem. A dolgok máris nosztalgikus megvilágítást kapnak, a feketébe öltözött, Nirvana pólós fiúk biztos, hogy sehol máshol nem léteznek már, ahogy a miniszoknyát sállal viselő lányok sem.

-Hétfőn aztán felhívott, végre beszéltünk a fizetésről és a költözésem támogatásáról, arról, hogy akkor 29-én kezdek. Akinek a szerződésemet el kellene készítenie sajnos lebetegedett, de majd azt is küldik. Ha már nem dolgoznék ennél a cégnél, nem tudnám, hogy tényleg létezik és fizetni is szokott, már rég kifaroltam volna az egészből, annyira nem normális ez az egész.

Kedden Quiquét orvoshoz kellett vinni kontrollra, ezért otthonól dolgoztam. Erről előre kellett engedélyt kérnem, sőt, előző este írtam is a főnökömnek, hogy "ahogy megbeszéltük, holnap otthonról dolgozom". A munkatársaim szóltak, hogy a főnököm telefújja az emeletet azzal, hogy hol a fenében vagyok, miért nem mentem be dolgozni. Az nem jutott eszébe, hogy engem felhívjon, vagy legalább egy kattintással megnézze, hogy bent vagyok a rendszerben, esetleg elolvassa az e-mailjeit, hátha jött tőlem valami... De persze megint én voltam a hülye.

Csütörtökön reggel, mielőtt elmentem volna az egész napos tréningre, a főnököm magához hívatott. Közölte, hogy nem enged el 29-ével, mert még mindig nincs szerződésem. Arra a dátumra egy hónapra fog elengedni, amikor kezemben lesz a szerződés aláírva, és ezzel máris megkeresi a magyar HR-t és jövőbeli főnököm. Ezzel mentem a tréningre, ahol persze folyamatosan csak szívtam fel magam. A szünetben lementem, mit írtak ezek, de nem tettek bele a levelezésbe, engem, akinek az életéről van szó. Következő szünetre már jött egy meghívó egy telekonferenciáról, de még mindig semmi konkrétum. A feszültség fokozódott, lementem a HR-re, megkérdezni a magyar HR-est, akit bevettek, hogy legalább tudjam, mire számíthatok. Megkértem, hogy mondja el, melyik félnek mi az álláspontja, mekkora rugalmasságot mutatnak és mik a lehetőségeim. Megkérdezte, miért nem a főnökömet kérdezem meg erről, mire mondtam, hogy vele már eléggé sérült a bizalom, és szeretném tisztán látni a helyzetemet. Elmondta, hogy mindkettő köti az ebet a karóhoz, a jövőbeli főnököm, hogy 29-én kezdjek, a jelenlegi, hogy ne, én gondoljam át, mit akarok, aztán ahhoz tartsam magam. Megfontoltam, hogy talán jobb is lesz, ha nem két hetem lesz a teljes költözésre meg lakáskeresésre, meglátom, ők mit mondanak a konferencián, és majd ellavírozok. Főnököm behívott egy szobába a konferenciára, de nem tárcsázott. Helyette inkább leüvöltött, hogy mit jelentgetem én őt a HR-en, és hogy így hátba támadtam, menjek is amerre látok. Ezzel felhívta a jövőbeli főnököm, és mindenbe beleegyezett. Pénteken lementem a HR-re, hogy mi volt ez az egész, erre a liba mondja, hogy ó, hát ő csak az én érdekeimet védte, mert "biznisz riszket" látott abban, hogy nem tudok a főnökömmel beszélni. Átadtam jókívánságaimat, amiért ilyen jól megsegített, majd átestem azon is, hogy a nagyfőnök behívott, hogy "ne keltsem a feszültséget". Hát egy jól működő világban az információt szarkavarásból kiszivárogtató HR-est kirúgni szokták, de hát legyen így.

Győzöm a harcot bús haraggal. 26-án megyek.

Ez igazából csak azért írom, nehogy azt gondoljátok, péntekre végül kiderült valami, csak én nem tudom. Leendőbeli főnököm péntek reggel 10-kor írt egy e-mailt, hogy "bocsáss meg, ma váratlan családi vészhelyzet történt, de holnap mindenképp hívlak", és megbeszélésre meghívó fél órával későbbre. Lefagytam, mint az excel. Most tényleg? El fogom hinni, hogy ő ezt az e-mailt már tegnap megírta, csak én nem töltöttem azzal az időmet, hogy ötpercenként frissítettem a levelesládám, hogy írt-e valamit? Liar, liar pants on fire. Na, de legalább felhív, ami azért valami egy olyan embertől, aki felvett a csapatába, és elvárja, hogy három hét alatt egy szigetre költözzem és ott üljek vasalt ingben. Felhívott, hogy elmondja, semmire sem jutott. Körbekérdezett, és mindenki azt mondta neki, hogy nem lehet gond (professzionalizmus a köbön), de majd még hétfőn újra hív (minek?).

Elmondom, hogy állnak a dolgok. Múlt kedden megesett az interjú utolsó köre, úgy volt, hogy szerdán értesítenek, mivel a jövőbeli főnököm csütörtöktől szerdáig szabadságon lesz, és mindenkinek úgy lesz a legjobb, ha már úgy tölti az ünnepeket, hogy tudja, mi lesz a sorsa. De szerdán a feszült idegállapot ellenére semmi jelt nem adtak magunkról. Csütörtökön megkaptam egy nem hivatalos értesítést, egy mobiltelefonról küldött e-mailt a leendő főnökömtől, hogy a felvételi sikeresen zajlott, üdvözöl a csapatban, április 29-én kezdés, szerdán, amikor visszatér, kiküldi a hivatalos ajánlatot. Megkérdeztem a HR-t, hogy akkor most mi lesz, Erzsébet-utalvány, egész évre kiosztott SZÉP kártya, vissza kell-e adnom valahogy vagy levonják, erre ők gyorsan lehűtöttek, hogy nem úgy megy az, kérem. A felajánlott szerződés határozott idejű, én meg, a cég határozatlan szerződéses tagja ezt jogilag nem fogadhatom el. Hogy ezzel lehet-e kezdeni valamit vagy nem, ők ezt nem tudják, várjuk csak szépen meg a szerdát, mire a jövőbeli főnököm visszaér, hogy mondjon erre valamit. Újabb feszült napok, és minél többet gondolkodtam az ügyön, annál képtelenebb az egész. Az itteni cégtől így is, úgy is ki kell lépnem, hogy átkerüljek az angol bérszámfejtésbe (különben nézegethetném magam ott az itteni fizetéssel), és ott egy új szerződést adnak. Innentől kezdve mi köze a régieknek ahhoz, hogy én ott mit fogadhatok el vagy mit nem? Mint EU-s állampolgár nem vállalhatok határozott idejű munkát Angliában? Mi van? És: hogy lehet, hogy a leendőbeli főnököm, aki HR-es vezető olyan szerződést ajánl fel, amit nem fogadhatnék el? Mert ha pénzügyes vagy bármi más vezető lenne, még érteném, hogy nincs otthon munkajogban, de megint... mi van? Írtam a jövőbeli főnökömnek erről, lassan, hánykolódva elérkezett a szerda. Reggel visszaválaszolt, hogy adjam meg annak az elérhetőségét, aki ilyeneket mondott nekem. Megadtam, ebéd után telefonos konferenciát tartottak, a jövőbeli főnököm dolgát végezvén írt egy sort: holnap délben hívlak; majd elment egész délutánra, a HR-es meg titoktartási fogadalmat tett, annyit lehetett belőle kiszedni, hogy "szerintem ne aggódj". Szerinted? A repjegyet még nem merem megvenni, vagy az olcsó költöztető céget lefoglalni időben, de már a nagy kiszerelésű tusfürdőt vagy tartós tejet sem. Eljött a csütörtök dél is, bevetettem magam az egyik süketszobába, számot vetettem az életemmel, felkészültem mindenre, eljött a dél, rászorítottam a kabalámra, és semmi. A telefon nem csörgött. Fél óra után visszasompolyogtam a helyemre, a sóhajok után ránéztem a leendő főnököm kalendáriumára: bár egész nap megbeszélései voltak, egyáltalán nem jött be. (folyt. köv.)

Minden jel arra mutat, hogy a vándorcirkusz tovább karikázik, így ideje volt megalkotni az újabb blogot, amit folytatok majd, amíg minden nap egyforma nem lesz megint.

Szóval megpályáztam a cégen belül egy állást és két videós interjút, és egy SHL tesztet, valamint rengeteg idegtépő napot követően ma megkaptam a választ, hogy április 29-ével kezdenem kell ott. 

A szerződéskötésre szerdán kerülne sor, mivel az angolok már a jól megérdemelt húsvéti szünetüket töltik, addig még korai lenne örülni, amíg azon túl nem esünk, de mivel ha ez most nem jön össze, úgyis megyek, és különben sincs sok dolgom ma estére, már most elkezdtem az írást.

A blog az elérési címét a The Beatles A Day In The Life számáról kapta.

Alcímét a Pet Shop Boys Westend Girls-értől.

Na meg a London Calling, The Clash.